Beszélgetés
Nick Árpáddal, Magyarország erőművészével
- Szabó László (továbbiakban Sz. L.): Nick Árpádnál, Magyarország erőművészénél vagyok, ővele beszélgetek. Most 2017. július hetedikét írunk. Árpikám, én jól ismerlek, de viselkedjünk most úgy, mintha nem ismernélek. Azt szeretném kérdezni, és egyben kérni tőled, hogy mondd meg nekünk, mikor és hol születtél! Beszélj egy kicsit szüleidről, nagyszüleidről, a származásodról! Szívesen hallanánk erről.
- Nick Árpád (továbbiakban N. Á.): Én Budapesten születtem 1953-ban, ’53 február elsején - szüleim örömére. Én voltam a középső gyerek, három fiúból középsőnek születtem. S talán én vagyok, vagy én is voltam, talán még leszek is a legmozgékonyabb és a legizgatottabb. Olyan gyerek voltam, akit letettek a szobában, de hát ott nem maradtam, és a másik utcában kerestek. Akár már négy éves koromban is. Nagyon édes szüleim voltak. Én csak arra emlékszem, hogy mindig óvtak, mindig nagyon szépen beszéltek velem, de elég keveset láttam őket. Ahogy mesélik az emberek, reggeltől estig dolgoztak. Szó szerint kell érteni. Elmentek reggel már hat órakor, illetve öt órakor, és este nyolckor láttam őket. Többnyire a nagymama, a mama, a nagyi vigyázott ránk. Én budapesti gyerek vagyok, pontosabban a nyolcadik kerületben születtem, a Bakáts téren. Ott is laktunk, de később az élet, az életvitelünk úgy hozta , hogy a lakásunk "átköltözött" Budára, pontosabban Óbudára. Laktam a Kenyeres utcában, a Zápor utcában... És ezek a gyermekévek sosem felejtődnek el. Nagyon gyönyörű, szép emlékeim vannak, sokszor gondolok rájuk. Tulajdonképpen a harmadik kerület, az óbudai gyönyörű Kecske-hegy, a Duna-part, a Kolosy tér, a piac, az óbudai Újlaki-templom, ezek nagyon meghatározóak az én életvitelemben, gondolataimban: azok a képek, azok az érzések, amit ott kaptam (6-14 éves általános iskolás koromra gondolok). Közben azért volt egy kis költözés, átköltöztünk nem messze, a második kerületbe. Aztán a második kerület Keleti Károly utca és a Mechwart tér környékén laktam. Szintén nagyon közel voltam a Dunához. A Dunát csak azért említem többször, mert mint gyerek imádtunk a Duna-partra lemenni, lesétálni. Hát olyakor-olykor bele is mentünk a vízbe, édesanyámnak a borzalmára, ijedelmére, mert hát persze féltett, nehogy belefulladjunk. De hát mint fiatal gyerekek általában azért tudtuk, hogy hol lehet belemenni, mit lehet csinálni, vagy legalábbis úgy éreztük, és hát meg is úsztuk. Nagyon szép környék volt ez a második kerületi Keleti Károly utca. Itt van a II. Rákóczi Ferenc Gimnázium, itt volt nem messze, pár háztömbbel a Meteorológiai Intézet, ahova egyszer be is mentünk osztálylátogatásra. Megnéztük a műszereket, amivel mérik a különböző időjárási lehetőségeket, például a szelet, a gépeket megmutatták. Szóval ezek olyan csodálatos dolgok voltak. Ha nem itt lakom, akkor én ezt nem is láttam volna.
Nagyon fontos megemlíteni az iskolámat, ahol általános iskolás voltam. Először még egy nagyon picikét visszatekintve az óbudai harmadik kerületi lakásunkra, amikor ott laktunk, akkor a Lajos utcai általános iskolába jártam. Ez az alsós időszakom: első, második, harmadik, negyedik osztályos lehettem. Ez az iskola - valahogy úgy emlékszem vissza - enyhe túlzással olyan ijesztő volt számomra. Voltak benne olyan élmények, hogy én mintha ott féltem volna. Nem valakitől, hanem magától az iskolától. Bekerültem egy iskolába, és emlékszem egy órára. Ez a magyar irodalom óra volt. Azt mondta a tanárnő, hogy oda kell mennünk az ablakhoz, az ablakon pedig kinéznünk. A Kolosy téri piacot láttuk, ahol nagyon sok ember mászkált. Láttunk villamost, autóbuszt is, és azt kérte a tanárnő tőlünk, hogy amit láttunk, azt írjuk le. Az a fogalmazásnak a lényege: amit láttok, írjátok le! Ez egyszerűnek tűnt, nagyon könnyű ezt leírni. Az történt, hogy a gyerekek, az osztály, az összes gyerek, rajtam kívül, a 45 perces óra végén - a tanár kérésének megfelelőn - beadta a füzetét az osztálytitkár, meg padsor felelős segítségével. Aztán a tanár közölte, mehetünk haza, szervusztok!
Elmentek a gyerekek, én még ott ültem. Ott ültem az üres lappal. Tehát ki volt nyitva a füzetem, az irodalmi füzetem, és a lapon egyetlen egy szó nem jelent meg. Egyszerűen nem tudtam mit írni. Azért érdekes most ez a történet, mert akkor ez a fogalmazvány nagyon egyszerű lett volna, hogy leírom azt, amit láttam: emberek mennek az utcán, ott van előttünk a piac, sok-sok nép, hangoskodás van az utcán, süt a nap, stb., stb. De nekem ez, számomra ez olyan normális dolog, ha ezt látom, de ez nekem nem mondott semmit, egyszerűen nem tudtam mit írjak. Miért nem tudtam? Azért nem tudtam, mert akkor már olyant szerettem volna leírni, ami nem mesterkélt, ami valami különleges, na de hogyha ezt leírom, hogy az utcán emberek sétálnak, a másik huszonöt gyerek ugyanezt le fogja írni, gondoltam én, és igazából ez most nem érdekes, a tanárnőnek ez most nem lesz annyira érdekes. S pont ezért, hogy ezt én túlkomplikáltam, túldramatizáltam, hogy valami nagyon különlegeset akartam írni. Így nem jött össze egy sor sem. De ez mindig megmarad bennem és ez később, mondhatnám a mai hatvannégy éves korommal, tehát mostanra, most már megértettem ezt a történetet. A mostani fejemmel már tudtam volna írni, nagyon is érdekes dolgokat, legalábbis számomra, ami az akkori gyerek fejjel ez nem lett volna normális. A mostani gondolataim persze immár könnyűvé tennék a dolgot.
Igen, tehát itt az jön ki ebből, hogy én már, benne a fejemben az történt, hogy mi az amit én csinálni akarok, vagy fogok, de akkor még ezt nem tudtam. És ebben benne volt az erőművészkedés, benne volt az erőlködés, benne voltak szenvedélyeim, s egyáltalán az a történet, ami olyan érzés volt bennem vagy van bennem, ami természetesen így lebontva egy embertől nem lehet.
El lehet képzelni, de mégis nagyon nagy szavak, hogy én úgy voltam, hogy ami a célom volt akkor: meg szeretném váltani a világot, illetve olyant szeretnék csinálni, vagy szerettem volna csinálni, amit még igazán nem tudtam megfogalmazni. De bennem volt az, hogy amire odafigyelnek az emberek és érdekes. Persze ez az érdekesség, maga a történet, hogy érdekes ez jó, de ebben persze benn van az én egyéniségem. De akkor ezt nem tudtam. Most már úgy érzem, hogy eljutottam odáig, hogy ezt a történetet, ezt a gondolatot, amit akkor nem tudtam megfogalmazni, egy üres fehér lapon, ez most úgy megtörtént.
- Sz. L.: Nagyon köszönöm! Ezzel a vallomásoddal - hogy így fejezzem ki magam - egy kicsit közelebb kerültem én is hozzád, és azt hiszem, a kedves nézőink, hallgatóink hasonlóképpen, mert szerintem Nick Árpádot, téged, nincs olyan magyar, aki ne ismerne. Az erőművészünket, a világklasszisunkat, a világbajnokunkat, Magyarország dicsőségét mindenki ismeri, és Nick Árpád, te, megszemélyesíted a dicsőségünket! Árpikám, beszélj nekünk arról, hogyan is kerültél kapcsolatba a sporttal? Kik voltak az első oktatóid, mestereid, példaképeid, és hogy kezdődött ez az egész sporttörténelem Nick Árpád személyét illetően?
- N. Á.: Nagyon jó ez a téma, ez a történet, nagyon sokat fogok beszélni, majd legalábbis próbálok mondani, elmondani sok mindent, próbálom betartani a történetnek azt a lényegét, hogy túlzottan ne ragadtassam el magamat, de mégis ott legyek és kicsikét kitárulkozzak. Még azt szeretném hozzátenni és nagyon köszönöm, hogy ilyen gyönyörű szép felvezetést kaptam, de természetesen rajtam kívül hazánkban van még nagyon sok erős ember. Vannak sport-barátaim, társaim, akik szintén az erővel foglalkoznak, és hát most neveket nem akarok, de sorolhatnám, tehát én mindig azt mondom, hogy csupán az egyiknek érzem magam, aki hazánkban az erő-sportot az erőt megszemélyesíti.
A sport-kapcsolataimat igazából 14 éves korom óta jegyzem. Korábban a szüleim, édesanyámra gondolok főleg, aki elvitt például - képzeljétek el, vagy képzeljék el - balett intézetbe, mert ő nagyon szerette a tornát, a táncot, hogy a fiából esetleg balett-művész lesz. Ez négy éves koromban volt. A lényeg az, hogy eljutottam az öltözőig, eljutottam az úgynevezett zsűrik elé. Hát akkor persze négy éves koromban még karcsú kis fiatal emberke voltam, de már akkor a mozgásomról látták, hogy ezt inkább töröljük ebből a körből, tehát nem lettem balett-művész. Talán jó is, és aztán kicsikét élesre váltva, ami kicsit közel állt mégis a mozgáshoz, a tánchoz: tornáztam. Szertornáztam. Ez még Budán volt a Bem József utcai Általános Iskolában. A tornaterem emlékszem fent volt a legmagasabb emeleten és emlékszem, hogy jártam este tornára, szertornára és a kedvenc tornai gyakorlatom volt a talajtorna. Emlékszem, hogy gyönyörű bukfenceket csináltam, gyönyörű mérlegállásom volt, és azt nagyon szerettem, élveztem. És egész jó, olyan jó minőségű kis tornászka lettem, de hát nem jutottam el komoly szintekre, mert hogy korán, 2 év után befejeztem. és utána 14 éves koromban az Általános iskolában a Marcibány téri fiúiskolában a testnevelő tanáromnak köszönhettem, hogy igazán a profi sport felé kerültem és a profi sportnak a hangulatába. A testnevelő tanáromat – természetesen emlékszek a nevére – Mészáros Pista bácsinak hívták, aki nekem megalapozta azt a sikerélményt, amit gyerekként megkaphattam. Nem lehettem, senki sem lehet "mindenki", nem lehet osztályelső, de nagyon irigykedtem azokra a gyerekekre, akik mondhatom azt, hogy a matematikából, irodalomból, vagy egyéb tárgyakból ötöst, kitűnő jegyet kaptak és tényleg a tanároknak a kedvencei lehettek. Mert ez így van, az 5-ös, a jó tanulókat a tanárok többnyire szerették. Én akkor nem voltam ötös, hanem csak közepes tanuló voltam, tehát ilyen babérokra nem törhettem. Igen ám, de amikor eljött a testnevelési óra, amikor a testnevelési órán megjelentünk, hát ott nekem megnyílt az a 45 perces történet, amikor én voltam - bocsánat(!) - szinte a központ. Amikor olyan jól mozogtam, hogy a testnevelő tanárom kiemelt, s minden gyakorlatot nekem kellett bemutatni. Az az én világom volt, én voltam az, aki levezényelte a sorakozót, én jelenthettem a testnevelő tanáromnak, vagy tanár úrnak, hogy tisztelettel jelentem, az osztály 28 fővel a testnevelés órán megjelent. S elkezdtünk gyakorlatozni és amikor azt mondta a tanár úr, hogy Árpi, Árpád jöjjön ide, mutassa be a tigris bukfencet, mentem, repültem, mint egy profi tornász és a többieknek ezt kellett lemásolni. Vagy hogyha a következő gyakorlat kötélmászás volt, én akkor már nemcsak kötélen másztam, ahogy kell: egymás után fogjuk meg a kötelet és a bokánkkal szorítjuk, hanem függeszkedve mentem fel csak kézzel - élvezve, mint egy kis Tarzan. Szóval az volt a lényeg, hogy a testnevelés órán eljött az én időm, amikor úgy éreztem, hogy ez nekem szól, értem van az, értem szól a harang. És a lényeg az, hogy a testnevelő tanárom mondta, hogy te olyan ügyes vagy, olyan jól mozogsz és olyan jó kar-, kéz-erőd van! Kislabda hajításnál 80 métert dobtam, az elég jó eredmény volt, talán mások is dobtak ennyit, de felhívta a figyelmemet, hogy menjek le a legközelebbi Vasas, Pasaréti Atlétikai pályára, és lesz belőlem egy gerelyhajító. Lementem a Pasaréti Atlétikai pályára. Először sportiskolásként mindent kellett csinálni. Később szakosodtunk és gerelyhajító lettem. Ez a gerelyhajítás csodálatos élményeket adott, 10 évig csináltam. 70 méterig jutottam el, 70 méterig, hát abban az időben ez nagyon kevés volt. Aki a gerelyhez egy kicsit is ért, vagy szereti ezt a sportágat, az tudja, hogy a 60-as, 70-es évekre nyúlik vissza a fény-időszak. Abban az időben 80 méter fölött legalább 10-en dobtak. Akkor ez a korszak volt a Németh Mikié, Kulcsár Gergelyünké. Akkor nagyon nagy nevű atlétáink voltak: Zsivótzky Gyula kalapácsvető, Varjú Vilmos súlylökő, egy olyan atlétikai csapat volt, ahol 10 aranyérmet hoztunk el és akkor a 10 arany éremben volt 2 dobó, akik aranyérmet szerztek. Ez csodálatos élmény volt számomra és csodálatos motiváció. A gerelyhajítást befejeztem 10 év után és akkor a sportolásom természetesen nem ért véget, hanem akkor utána nyíltak ki számomra a sikerek évei, a sikerek élményei és onnantól kezdve én már olyan helyzetbe kerültem, amit úgy hívtak, hogy erőemelés, egy három fogásos sport.
- Sz. L.: Nagyon szépen köszönjük sport-történetednek kezdetéről szóló információidat, hogy hogyan is kezdődött a sportolás Nick Árpádnál. Hát most már lassan azt hiszem, hogy rá kell térjünk arra, hogy fölértél a csúcsra. Specifikálódott a sport tevékenységed, tehát átmentél - ugye szabad így mondanom(?) - az erő oldalára. Azt a talentumot, azt az adományt megkaptad a jó Istentől, hogy hallatlan erőt adományozott neked. Igaz, te is megtetted a magadét, és majd erről is szeretnénk hallani az eredményeid mellett, hogy te a magad részéről a táplálkozásban, életmódban és még mivel járultál hozzá a sikerekhez: edzésekkel, gyakorlatokkal? Erre nagyon kíváncsi vagyok. És hát szeretnék hallani az érmeidről, a sikereidről. Amikor a csúcsra érkeztél, milyen lelki élményeid voltak? Bizonyára közönségünk is szívesen hallana ezekről.
- N. Á.: Igen, igen, ahogy így fölvezeted, valóban ez történt, mondhatnám azt a szót, hogy tudatosabbá vált a sportolásom, (elnézést kicsit belenyilallt a lábamba, a combomba az izom, majd erre is kitérek, hogy miért). Megismerkedtem az erőemeléssel, ehhez hangsúlyoznom a háromfogásos súlyemelést, ami abból áll, hogy fekve nyomunk súlyt, leguggolunk súllyal, tehát le kell guggolni, fölállni és súlyt kell felvenni a földről. Ezt a sportágat 1974-ben kezdtem el, egy barátom, Molnár Mikinek hívják, aki sokszoros világbajnok erőemelő, sajnos már nincs köztünk, elég fiatalon életét vesztette, de neki is sokat köszönhetek. Motivált, hogy gyere le a terembe és ez neked fog nagyon tetszeni és biztos, hogy te ebben nagyon sikeres leszel. Hát megjósolta. Én ’74-75-ben Budapesten a XIII. kerület Hegedűs Gyula utcába lejártam egy egyszerű, nagyon is egyszerű kis, majdhogynem egy pince jellegű konditerembe, ahol rengeteg vas volt, vas hegyek hátán és ott elkezdtem súlyt emelni. Egész pontosan a fekve nyomást akarom kielemezni, mert ebban a sportágban, a fekve nyomásban 1983-ban Európa Bajnoki rekordot csináltam és Euróba Bajnok lettem Cseh-Szlovákiában. ’74-től - ha jól számítok - majdnem 10 év telt el... 9 év! Kilenc év kellett ahhoz, hogy Európa Bajnok legyek, de közben országos bajnokságokat nyertem meg vidéken, főleg Békéscsabán, Gyulán és Orosházán, de Budapesten is. Főleg a vidéki Mezőkövesd, Mezőtúr ezek a vidéki helyek voltak azok a városok, ahol a versenyek rendezését felvállalták és nagyon sokan csinálták. Ezek a gyerekek és nagyon erős fiatalok voltak. 1983-ban 245 kg-ot nyomtam fekve és akkor 107 kg volt a testsúlyom. Nagyon sokan tudják, hogy ez az eredmény mit jelent, ez a 245 kg... Nekem ez hatalmas élmény volt és hatalmas erőt tudtam megmozgatni.
Kicsit olyan mosolygósan, meghatottan emlékszem vissza, hogy hát most 2017-ben vagyunk - ahogy mondtad - és '83 azért úgy elég messze van, de akkor nagyon nagy élmény volt egy Európa rekord! 3 évig tudtam ezt a rekordot őrizni, az is nagyon szép dolog, az Európai Bajnoki címet és csodálatos volt. Utána az erőemelést versenyszerűen 1989-ig csináltam, versenyeket nyertem, bajnokságokat. Az arany érem volt, ami majdhogy nem természetessé vált, hogy azt kapom, előfordult, ahogy az évek múltak egyszer-egyszer ezüst érem lett, de ez inkább csak egyszer fordult elő.
Közben ez az erő, amit az erőemeléstől kaptam, hatalmas volt. Az akkori testsúlyom olyan 110 kg volt (107- 108-110) ez nekem nagyon jó volt a magasságomhoz képest. A magasságom akkor olyan 1 méter 80 cm volt, talán ha most 1 cm kisebb lehetek. Az ember kicsikét összemegy. Közben nem csak az erőemeléssel foglalkoztam, nem nyugodtam és mindig kerestem valami újat, amit még nem ismerek, de az erővel párhuzamosan működik és az erővel találkozhatom. Akkor már kerestem a fejemben, gondolkodtam, újságokat böngésztem, mi az a sportág még, amit én kipróbálhatnék, vagy ha nem is sportág, hol tudnék én érvényesülni. És mintha a jó Isten ezt a kérdésemet is megszívlelte volna, ez akkor jött be így mondom a köztudatba a 80-as években, hogy Magyarországon meghirdették a rádióban, TV-ben, hogy a Visegrádi Palotajátékokon, ami csodálatos, gyönyörű szép középkori környezetben, jelmezekben, díszletekben megrendezték az erős emberek versenyét. Keresték az embereket, a résztvevőket, de akkor még úgy hívták, hogy keressük a mostani fiatal Toldi Miklósokat. Tehát volt Toldi választás, hát megismerkedtem a Toldi választással a Visegrádi Palotajátékok keretében. Amikor megérkeztem rajtam kívül legalább egy olyan 25 tagbaszakadt fiatalemberrel találkoztam. Ott ismerkedtem meg két csodálatos emberrel, akikkel ritkán összetalálkoztunk, beszélgettünk. Az egyiket úgy hívták, hogy Pakucza József, és a másikat pedig Fekete László. Ez a két név az országban nagyon híres, tehát nagyon ismert név és ezekből a fiatalokból nagyon erős emberek lettek és a Pakucza József és a Fekete Laci volt számomra az a társ, erőtárs, konkurrencia, akiből szintén ugyan olyan híres ember lett. Majdnem hasonlókat is csinálunk, illetve vannak elemek, amelyek mindenkinél végül is más. Hát a Fekete Laci, akkor úgy tűnt fel nekem, meg kell megemlítenem, mert egy nagyon nagy, magas, eléggé a tömegből kiemelkedő személyiség volt és hát ezt jóízűen mondom, nem bántom, már a hangjával kitűnt a többiek közül. Hát 15-20 ember ott volt, várakozott, csöndben, hogy mit fogunk csinálni. Laci megszólalt az ő "kis hangjával, szinte utánozni tudom, hogy: „Nah, mikor lesz már a verseny, mikor kezdjük, hol a malomkő? Hogy néz ki az a malomkő, meg az a petrencerúd? Hát már valamit csináljunk gyerekek, menjünk!”
Na, ezek olyan egyszerű kérdések voltak, hogy mi csak mosolyogtunk és igazából mi is erre vártunk, de hát ő ilyen. Megkérdezte.
Aztán, amikor már szóltunk, hogy itt vagyunk és valamit csináljunk, akkor megjelent egy fiatalember és mondta, hogy lemegyünk oda a völgybe és ott vannak majd a sport- eszközök, amit ki lehet próbálni, meg lehet nézni. Hát ez az élmény már akkor meghatározó volt számomra. Na, mondom, ez a fiatalember fogja megnyerni a versenyt, hiszen láttam, hogy mekkora darab. Én akkor úgy éreztem, hogy elég széles voltam, erős de mégis a magasságával kicsikét úgy kiemelkedett, talán még úgy pszichésen meg is zavarta a többieket. De hát a történet nem így végződött. Nagyon röviden zárom, akkor azt a versenyt nem én nyertem meg, nem a Laci, a Fekete Laci, hanem a Fekete József, aki békéscsabai versenyző és ő lett rajtam kívül, még talán előbb lett ő cirkuszi artista. Rá egy évre már elvitte egy cirkusz és artista lett, ami azt jelenti, hogy ő csinált egy műsort, amit ő maga kreált, kitalálta, járta, járta a világot és tulajdonképpen Magyarországon nem is nagyon láttuk, mert mindig utazott, úgyhogy ezt meg kellett említenem. A Laci az maradt Magyarországon, úgy mint én, pár évig, az a pár év 3 év volt, amikor közösen csináltuk, ezt a klasszikus erőember versenyt, amikor követ kellett, golyót kellett emelni, teherautót kellett megpakolni súlyokkal, vagy például kellett ilyen kofferral menni, amit lehet látni mostani modern erősember versenyeken, én megmondom őszintén, én kicsit lemaradtam. Egyedül, amiben jó voltam, ilyen fatörzs nyomás és a súly tartásban, ami ilyen statikus tartásbna, abból én versenyeken első-második voltam, de a Laci, ő a magasságával, talán még akkor bizonyos szempontból erősebb volt a pakolásban és a kőgolyó emelésben, a kőgolyóban ő kiemelkedett és világcsúcsot is csinált. Utána a mi kapcsolatunk a sportból szétvált, azért vált szét, mert ott nem tudtam első lenni, és nekem nem annyira jöttek be ezek a számok, mert alacsonyabb voltam. S akkor váltunk így ketté és akkor teljesen én kitaláltam olyan gyakorlatokat, olyan erő gyakorlatokat, amelyhez valóban nem akarom fokozni és nem akarom éljenezni ezt a történetet, nagyon nagy erőre és nagyon nagy odafigyelésre volt szükség. Kitaláltam olyan számokat, amivel a világon elhíresültem. Ami arról szólt, hogy a testi erőmet arra használtam föl, hogy különböző elmozdítható tárgyakat, például egy teherautót, kamiont, repülőgépet, vonatot, ami a sínen megy, hajót, ami a vízen megy, a testi erőmmel bizonyos méterre a kimozdítási helytől elhúzzam valamennyi méterre: 10 m-re, 20 m-re, 50m-re.
És - talán mondhatom -, hogy akkor még a világon nem csinálták ezt a történetet. És ezt én meglovagoltam, illetve erre ráálltam, erre a történetre. És egy speciális kötelet, amit a számba vettem, volt rajta egy kis olyan gumó, amit megfogtam és a testi erőmmel, a szám volt a tulajdonképpeni vonó, vonószeg, az volt az a felfüggesztési hely, és így különböző tárgyakat húztam el és erre majd kitérek, Guinness-rekordok születtek, vannak könyvek itt a szobában, amit meg tudok mutatni, amivel a világon, világcsúcsokat, Guinness-rekordokat állítottam föl. És akkor ez már nagyon, hát hogy mondjam, olyan ismertté tett, amit külföldön vagy a nemzetközi világban megismertek és kaptam is egy nevet, Amerikában kaptam egy nevet, egy cirkuszban dolgoztam, és úgy emlegettek, hogy Mr. Chap, ami azt jelenti, hogy Mr. Állkapocs, Fogak. A Fogak Úr. Iron Job, Vasállkapocs, ez úgy érdekes, hogy valakit a fogai, tehát angolul mondják ezt, behelyettesítenek, azt mondják ez az ember a Fogember, aki foggal dolgozik. Hát ez egy érdekes dolog, nem is tudom, hol kezdjem. Talán az, hogy még mielőtt kimentem volna külföldre, itt Magyarországon az első olyan gyakorlat, amivel bekerültem a köztudatba igazán, azt hiszen már az erőemeléssel ismert lettem, de igazából ez a Guinness-rekordoknak a megszületése tett érdekessé, hát egy magyar, így mondom egy tévés embernek, egy show-mannek, egy műsorvezetőnek tulajdonképpen egy kicsit az alapokból köszönhetek, úgy hívták Rózsa Gyuri. Rózsa György, aki megszerkesztette, megcsinálta az első olyan műsort, amiben bárki megmutathatta a tudását, és ez volt a LEG-LEG-LEG. Ez nagyon fontos volt, mert különben, ha ez a műsor mondjuk nem született volna meg, akkor én hol mutassam meg azt a tudásom, amire szert tettem. És akkor az első ilyen attrakció az volt, hogy pl. Siófokon, a Balatonon elhúztam egy katamaránt, egy nagy hajót, ami 230 t volt. Ez a vízben volt, és a vízpart felé 12 m-t tudtam húzni egy kötéllel. Ez a hajó azért elég sok, 230 tonna! Igaz, hogy a vízen a tárgyak könnyebbek, de evvel a gyakorlattal, evvel a debütálással kerültem az emberek elé, hogy van egy fickó, aki a fogaival dolgozik, és el tud húzni akár egy hajót is a vízen a part felé. Hát ez adott egy löketet, s utána nagyon sokszor ily módon bekerülhettem a médiába, az újságokba, és mondhatom azt, hogy minden évben csináltam egy újabb rekordot. Ezekre a rekordokra mindig úgy készültem fel, hogy ezek végül is az én fejemből születtek, de olyan is volt, hogy pl. a repülőgép húzás...
Repülőgépet akkor még - hogy mondjam, a kilencvenes évek vége, a 2000-től fölfelé, 2001, 2002-ben - ilyet nem csinált soha senki,.Olyat már csináltak, hogy testtel, hevederrel nekifeszülve egy ausztrál fickó és el tudott húzni egy 80 tonnás repülőgépet. Akkor ezt a képet az újságban láttam és azt mondtam, ha ez a fickó - 110 kilós ember -egy volt dobó atléta elhúzta a repülőt, akkor én is képes lehetek rá. De akkor már kitaláltam, hogy ezt én még meg fogom fejelni avval, hogy nem a testemen lesz az a sok fölfüggesztés, meg a heveder, hanem csak a fogaimmal fogom elhúzni, ami egy kicsikét durvábban szól és durvább a látvány.
Hát ez 2000-ben... pontosítsak(?), amikor Amerikában, New Yorkban azt a két tornyot a repülőgép lekaszálta, tehát volt egy ilyen terrorcselekmény, ez 2001-ben volt, akkor abban az évben, nagyon sok adminisztráció, nagyon sok papírmunka után el kellett nekem érni azt, hogy egyáltalán a repülőtérrel felvehessem a kapcsolatot. Akkor volt egy személy barátom, aki egy újságíró volt, kellett hozzá az ő. Elmondom őszintén, az ő kis tudása, hogyan írjuk meg a levelet, hogyan csináljuk a kérvényt, kinek kell elküldeni a MALÉV-nél, az akkori MALÉV-nél. Kinek kell küldeni a vezérigazgatónak, vagy esetleg a műszaki vezetőnek, ezeket nem tudtuk, hogy hogyan. Ebben ő segített, meg fölkértünk mást is, és akkor ezt a kérelmet, hogy Nick Árpád erőművész, Magyarország erős embere, erőművésze szeretne egy repülőgépet elhúzni. De hát repülőgépet nem húzhatunk el az utcán, nincs senkinek repülőgépe, hogy kivisszük a garázsból, hát ezért egy olyan helyre kellett elmenni, mint pl. egy repülőtér. S akkor a MALÉV volt, s meg kellett kérni azt az engedélyt, de nem csak az engedélyt, hanem hogy egyáltalán evvel szimpatizáltak vagy nem. Úgy gondoltam, hogy el fognak majd zavarni, hát most ezek a dolgok kit érdekelnek, hogy egy erős fickó ott egy repülőgéppel próbálkozik. Majdnem volt egy ilyen visszajelzés, egy hölgy részéről, de akkor megkerestük azt az utat, hogy eljutottunk egy olyan emberhez, vagy egy olyan osztályhoz, ahol átgondolták. Mondták, hogy időt kérnek és majd vissza fognak szólni. Ez egy-két hét volt, és utána visszaszóltak, hogy ezt az engedélyt megadják, támogatni fognak, segítenek, és természetesen kérdezték, hogy a médiából, televíziós felvétel készül-e. Mondom, hogy igen, milyen tévé veszi fel, mikor veszik fel. és ezeket össze kellett, Mnekem ezt prezentálni kellett az akkori magyar televízió felé, a Szabadság téren még volt az MTV. Tehát ezeket a részeket nem is én intéztem, hanem volt erre olyan személy, aki ezeket intézte és felvette a kapcsolatot a tévésekkel. A lényeg az, hogy partnerek lettek, tetszett nekik, ők avval támogatták pl. hogy már az edzésekre is egyszer-egyszer eljöttek. A repülőgépet azért emeltem ki, mert ez volt a legnagyobb, nem is a legnagyobb súly, de ez volt a legnagyobb történet, amit megéltem. Éjszaka engedték meg, kaptam kettő lehetőséget, két próbát kaptam, éjszaka, egy óra és két óra magasságában, amikor megengedték akkori vezetők, műszaki vezetők, hogy én lehetőséget kapjak, hogy ott a repülőtéren a repülőgépet megpróbáljam megmozgatni vagy elhúzni. Tehát ez nagyon nagy apparáttal jár. Amikor beengedtek minket, jött az én titkárom, segítőm, jött még egy sporttárs, aki segített bemelegíteni, bekenni a hátam, szóval kellett egy kis maszek kis apparát, akik nekem segítettek. És akkor két biztonsági őr kísért minket oda a helyszínre, kaptunk belépőt, s legalább volt ott még tíz ember, akik képviselték a céget és éjszaka próbáltam edzeni. Egyet elmesélek, ez úgy történt, hogy kihozták ezt a BOEING 737-es, azt hiszem 400-as típusú gép, kihozták a helyszínre egy kis traktorral, letették oda, ahova körülbelül mondták, hogy itt van a lehetőség húzni, akkor a kis traktor félre ment és akkor tessék, itt van Árpád! Ott volt egy pilóta, meg kellett nézni, hogy hova függesztem föl a kötelet. Azért akárhova nem köthettem fel. A repülőgép így nagyon nagynak nézett ki, hatalmas volt, tisztelettel néztem rá, hogy húha, én téged megmozgatlak, meghúzlak, mosolyogtam rá és még mondtam, hogy húha, hát hogy milyen tiszteletet parancsoló tömeg, 60 tonna!. És körüljártam a gépet sokszor, van elöl az első futómű, az első kis kereke, amit repülés közben behúz. Keresni kellett, hogy hova függesztjük a speciális vontatókötelet. Ez is egy jó pár percet, legalább fél órát igénybe vett, és akkor megtaláltuk azt a helyet, amire föltehetem a kötelet, és sok idő telt el, mire tényleg a számba vehettem azt a bizonyos kötelet. Ez nagyon izgalmas volt, mert én úgy voltam vele, hogy mi van, ha nem fog megmozdulni, ha ott állok? Hát mi történik? Semmi! Szóval edzés, nem fogok leégni, ez próba. De titokban azért gondoltam, hogy valami sikerül. Na mindenki odébb állt, megcsináltam az előkészületet, rá volt téve a kötél, persze ezt megelőzte még egy fél órás bemelegítés, több is volt, bekentek krémmel, a derekamat, a combomat Mykoflex egyszerű krém, amit szoktak használni. Éjszaka volt, nyár volt, de azért jó meleg volt és már a melegítőbe jól beöltöztem, hogy az izmaim jó melegek legyenek és mondom: „kezdhetjük!”. Odamentem a géphez, rajtam persze biztonság öv, ami persze szorítja a derekamat és akkor, emlékszem az első olyan volt, nem is tudom, minta egy arénában lenne rajtam a kötél. Megfogom, van egy speciális fogásom, bent van a számban, letámasztom a lábamat, és én magamat cukkolom fel és amikor oda érkeztem - ez körülbelül 2 perc - akkor mondom, hogy: „Ready, go!” és akkor a lábamra egy iszonyú nagy nyomás, tehát elnyomom maga a földtől és neki feszültem mint egy bivaly. Hát képzeljétek el, hogy a repülőgép szinte meg se mozdult. Amikor már nem bírtam szusszal, mert tudok akkor levegőt vettem, elengedtem, kérdeztem: „megmozdult, megmozdult?” Mondták, hogy nem. Húha, meg se mozdult a kerék, mondom akkor mi lehet, mi az hogy meg se mozdult, akkor legalább bemozdult volna, akkor még egyszer! Lehet, hogy nem jól koncentráltam. Megint rákészültem, és amekkorát tudtam, hátra feszültem és akkor felkiáltottak, hogy: „Megmozdult!” Kicsit még nem tudtam tovább menni, lehetett úgy egy lépés vagy kettő, leraktam. Mondták, hogy a kerék elmozdult és csinált egy fél ívet. Nekem ez olyan volt, hogy megmozdult! De ezt nekem még nem fogadja el senki és közben, ahogy gyakoroltam, gyakoroltam az idő elment. Megpróbáltam még kétszer, de többet nem ment, elfáradtam és mondtam, hogy köszönöm szépen, mára már nem megy többet és csak úgy mentem haza, mert mondták, hogy még egy kísérletem lesz, úgy mentem el. Úgy aludtam otthon el, hogy azért kicsit örültem, hogy a gép megmozdult, tett egy fél kereket. Ez már nagy szám volt, mondtam már, hogy még gyakorlok, meg még edzek és körülbelül egy olyan 3 hét múlva jött a második kísérlet. Ott meg az történt, hogy a gépet megint jól beállították és képzeld el, már az első húzásnál a gép egy picikét, egy kereket ment. És akkor annyit mondtam nekik, hogy nem lehet a repülő gépet kicsit más pózba rakni(?), hogy kicsit toljuk feljebb, vagy azt mondtam menjünk picikét - ha lehet - a traktor nem húzná arrébb egy 40 méterrel? Szóval kicsit helyzetet változtattunk és arrébb toltuk és kimozdult a gép, csak tudod ilyen pszichés dolog. Utána tényleg neki feszültem, amikor már tényleg az volt, hogy úgy mennék haza, nem lesz több, és legközelebb már éles. Képzeljétek el, képzeld el, hogy a gép ment kb. 1-2-3, vagy 4 kereket, szóval 1,5-2 métert megmozdult és akkor ment és boldog voltam! „Elég?” És akkor mondtam, hogy elég lesz, ez majd élesben több is lesz és megelégedtem evvel.
Hát így lett befejezve a második edzés, nagyon nagy siker élményem volt, boldog voltam és azt mondtam magamban, hogy ha éles felvételen, amikor a TV felvesz és leadják majd a híradóban, még ha nem is lesz sok, de 2-3 méter azt jelentette, hogy a gépet megmozdítottam, kimozdítottam helyéről és 2 métert ment. Így kezdtem örülni és amikor lett az éles felvétel, akkor ezt a repülő gépet 11 méterre húztam el, 11 méter az nagyon nagy siker volt, nem tudtam tovább, eldobtam a kötelet. Boldog voltam és akkora ováció volt és este már emlékszem, hogy adták a híradóban, beharangozták, hogy Nick Árpád, Magyarország erős embere egy repülőgépet húzott el a fogaival, így mondta el egy riporter asszony, nem tudom ki volt és akkor jó volt visszanézni, hogy 11 méterre húztam a gépet, és megtörtént. És ebből Guinness rekord lett.
Aztán hajót húztam, 300 tonnás hajót, a Füred katamaránt, Szántódnál elhúztam. És született 8 Guinness-rekordom. Ebben volt vasút húzás, repülőgép húzás, hajó húzás, olyanokat csináltam, hogy két repülőgépet, ezek mezőgazdasági repülők voltak, amivel fölszállnak és szórják a vegyszereket. Erre szokták használni, ilyen középkategóriájú gépek, nem is a nagyság a fontos, hanem az, hogy mit csinál. Ezekkel szoktak katonákat vinni, ejtőernyősöket, és ez két 1000 LE-s repülőgép volt. Az volt a gyakorlat, hogy nem csak húztam, hanem erővel, a kezeimmel visszatartottam a gépeket, úgy, hogy ne tudjanak fölszállni. Kihúzták, látszott, hogy nyúlik a kezem, nagyon nagy védők voltak, 47 másodpercig tartottam a kötelet, nem tudtak, fölszállni, mert ki kell nekik még futni, nem tudtak elmenni a géppel, fogtam vissza őket. Hát itt már nagyon sok kilós voltam, nagyon nagy erőlködések, akkor már a testsúlyom nem 110 kg volt. Már a repülőgép húzásnál is a nagy erőlködések hatására többet ettem, többet táplálkoztam, több vitamint szedtem, felment a testsúlyom 130 kilóra. Tehát nagyon - így mondom - nagyon vastag voltam, nagyon nagy darab és hát ilyen eredményekre voltam képes. Nagyon sok edzés van benne, nekem ez a húzás már szenvedélyemmé vált, nem is szenvedély, életvitel. Tehát én nélküle nem tudtam meglenni.
Az edzések úgy teltek el abban az időben, hogy a 2000-es évek, egészen 2010-ig, 14-ig napi 4 órát edzettem, talán ez még nem is olyan különleges, mert hiszen sok úszó ennyit edz, de egy súlyemelő teremben 4 órát súllyal foglalkozni, az nagyon sok. Naponta megemeltem átlagban 100-130 tonnát. Egyszer próbáltam kiszámolni, hogy mennyi súlyt emeltem én fel, ha most én ezt 1975-től nézem, nagyon régen, ez már harmincvalahány éve, már több is, negyven éve, negyven év is van benne, hány tonnát emeltem föl, a hónapokat lebontottam hetekre és akkor úgy akartam összeadni, hogy egy héten mennyit edzettem, mondjuk egy héten edzettem minimum négy napot, és négy nap alatt mondjuk 80-100 tonnát emeltem, ezt beszoroztam aztán, sokszorosítottam és így valahogy, valami fantasztikus szám jött ki. Több millió tonna. És akkor mosolyogtam, hogy kimondva is milyen nehéz és ez megtörtént, ki lett számolva. És akkor ebben nem voltak benne a fellépések, ezek a bemutatók, ahol nem emeltem, hanem húztam azokat a tárgyakat. Az is erőlködés, az is kiló. Nem is tudom hirtelen, mit mondjak, most eléggé talán sokat beszéltem, s közben egy sportágat még kihagytam. Tehát közben ezek az erőlködések megvoltak, ezek a Guinness rekordok, tehát az, hogy Nick Árpád foggal húz, de közben profi versenyekkel is foglalkoztam, tehát a bemutatók, a rekordkísérletek mellett sportágakban vettem részt, mint versenyző, s ez a szkander sportág.